Trambit a tengeri nyaraláson erősen szőrös joviális fogorvos rokon elnevezte Pöttöm Pittának, és ezzel ő maximálisan azonosul azóta is. Amikor a társaságban tartózkodók fölsorolását végzi, körbemutogatva elmondja hogy Tice, Ana, Ámi stb., a legvégén saját orrára mutatva közli, hogy Pitta.
Óbecsei rokonnők, kiknek különféle Pistákkal félresikerült ügyeik voltak, kései elégtételt veendők gyanánt kacarásznak ezen. Én azon tűnődöm, mit tud a joviális fogorvos.
Megjelent a legújabb Délvidék-útikönyv! Ma még biztosan a legújabb, mert pénteken voltunk a szülőszobán, és a szemünk előtt rakták össze. Kicsinek nem kicsi, háromszázhuszonvalamennyi oldalas lett, és súlyra se piskóta, viszont enyhén sárga, de ez (talán) csak átmeneti ..
Nálam lehet venni kedvezményesen, akit érdekel - a szerzőtársnak ugyanis vannak eladnivaló példányai is, ezek még leüthetőek.
Kép és szöveg a gyermekről:
http://magyarszemmel.hu/utikonyvsorozat_tagjai/delvidek_-_vajdasag.html
A kádban ülve énekelt megint, már félórája, és nem akart kijönni. DE nem, de nem, Trambi meg a szomszéd szobában nem tudott elaludni a danolástól.
Dark rock stílusban ezért földöntúlian ráhörögtem a Vukkra, hogy Kiss KEcze Láhányom, GYere Kija Kádbol Hörrrr,
nagy sikerem volt, még háromszor tudtam megismételni, utána elment a hangom, illetve Trambi elkezdett üvölteni, hogy hagyjuk abba és húzzunk a francba. Na, nem ezekkel a szavakkal persze, most szépen fogalmaztam, ez mégis egy vukkblog.
Vukk ma kétszólamban akarta hogy énekeljünk, és kicsit sikerült is a Lányok ülnek a toronyban-t.
Illetve levágta saját magának kissé a haját. Így most frufruja van.
Kicsit korainak tartom ezt a sajáthajlevágást, de én egy rossz szót sem szólhatok igazából erre, épp én nem. De azért megkértem, hogy többet ne, mert elrakom az ollókat.
Vukkot fölvették a zeneiskolába szolfézsra és csoportos népiének szakra, ez jó meg öröm. Végülis énekelni szeret.
Balettre is akar járni továbbra is, ez is végülis jó meg testedzés, és szeret táncolni.
Kovácsék kislányával együtt tervezünk úszásoktatásra is járni pirostörölközős Norbihoz a vizesnyolcasba - Norbit állítólag imádják a gyerekek, és nagyon motiváló hatású férfi (az anyukákat is ügyesen motiválja kovácsné meglátása szerint). Hát ezt ne is ragozzam tovább.
Ma este azonban arra kért Vukk, hogy az angol nyelvkönyvből meséljek neki. A képek alapján eddig kizárólag magyarul szólaltam meg ezzel a könyvvel kapcsolatban, de ma nem figyeltem oda, és véletlenül elénekeltem neki angolul az egyik dalt. Fölcsillant a szeme, és lefordíttatta velem a dalt, majd a következő is angolul kérte, meg a rákövetkezőt is, és azért ülök most a gép előtt, mert fölküldött megnézni, hogy hogyan mondják angolul a banános kását, hogy mostantól angolul tudjon tőlem ilyet kérni enni.
Angolra nem akarom járatni, sőt, biztosan nem fogom. Ha nagyon könyörög, hallgathat angol cd-ket itthon, de ennyi.
A főtéren fő barátaink a lovasbácsi meg a festők. Alapvetően kellemes köszönőviszonyban vagyunk minddel, különösképp nagyra tartjuk a lovasbácsit, mert neki vannak lovai meg kocsija, és volt már, hogy ingyér vitt körre minket. No meg neki tudjuk hogy van családja és felesége és gyerekei.
A festőkkel instabilabb a viszonyunk, eleve sokan vannak, léhűtők és valószínűleg kiszámíthatatlanok. A festők kiszámíthatatlanságából kiindulva én például minden ok nélkül a micisapkás festőnek évek óta mindig köszönök, míg a vörösfejű kappanhangúnak nem. Pedig egyikőjükkel sem váltottunk soha egy szót sem, ami alapján egyik méltó lenne a köszönésre, a másik meg nem. A sznob betelepült szentendreiek is kiszámíthatatlanok, nem lehet tudni, mitől veszik emberszámba a szegény művészeket és mitől nem.
A karikaturistának, aki mindig fiatal nője kezét szorongatva ül, szintén köszönünk, mert ő egyszer összebarátkozott Karakkal valami nyári éjszakán, s így valódi ismerősnek számít.
Aztán van a kerekszeműveges grafikus, akivel meg spontán bizalmaskodó kezicsókolom-ozásba keveredtem egy szintén fülledt nyári estén, miközben a Boldogság, gyere haza bömbölt a Kereskedőházból, és én meg leültem egy percre olcsó könnyeket ejteni az Angyal Borozó elé. A kezicsókolom megkülönböztette őt aztán az összes többi festőtől, szép és felhős napokon, csinos és kialvatlan arcaimmal is biztonsággal tudtam, hogy a főtéren nekem ez jár! és voltak olyan periódusaink, amikor krúdys hangulatot súroló álszemérmességgel zsebeltem be a napi adag kezicsókolomot.
Mígnem a napokban Karakkal és Trambival együtt sétáltunk el a festősor előtt, és az Én grafikusom hátat fordított nekem, visszafelé sétálva megint csak a hátát láttam, majd harmadszorra is ugyanazt. Karak annyit mondott erre, hogy ez a pofa negyedes, meg amúgy is csak ő nem bírja a festősorról a népzenét amit Karakék prezentálnak időnként a főtéren népművelési és pénzkereseti célokból. JA, és vélhetően sima férfirivalizálásból köszönget nekem amikor karaktalanul lézengek.
Egy világ omlott össze bennem, illetve állt rögtön egy ideje már érlelődő új alapokra.
Ma tehát Vukk és én közvetlen és pofátlan közelről megmustráltuk a grafikáit, tetszésünket fejeztük ki, majd én megkérdeztem, hogy veszik e a képeket, ő aszonta erre mit mondjon, mondtam hogy egy őszinte választ, őszinte ez a pasi? kérdeztem a mellette ülő aktuális csajt, aki partner volt a viccben, és mennyi képet addot már el, és stb. és nagyon direkten agresszíven voltam csajos és kacér (najó magamhoz harmatos lilomszálhoz képest), el is pirult, helyes volt, naggyon élveztem!
Kovácsnéval festőórára visszük a gyermekeket Pomázra, egy gyönyörű városszéli vikkendházban festőnénihez. Miközben Vukk és barátnője festenek, mi pénzt költünk valahol vagy sétálgatunk a tűző napon lovakat nézni vagy nem tudom mi lesz jövő héten.
A múlt héten Vukk egy csodaszép sólyommadarat festett, míg Agi rajza egy felemás kutyát ábrázolt aki egy kosrából néz kifelé- Vagy bocsánat, nem kutya volt, hanem majom. De kutyára hasonlított. Kovácsné bizalmatlanul és rosszkedvűen ment aznap haza, és végig a festőnéni alkalmasságáról vagy alkalmatlanságáról vitatkozott velem.
Ma Agi csodaszép dombos-fás tájat festett, egy elég jó kecskével az előtérben, míg Vukk egy kopár fennsíkot, előtérben egy Terminátor-szerű Hófehérkével. A napom mélypontja volt, amikor megláttam a rajzot, és miután a gyerekek kimentek labdázni, nem bírtam nem megkérdezni a festőnénit, hogy miért nem avatkozott közbe a Hófehérkénél (magyarul szólva miért fizessek azért hogy elrontja az amúgy szépen és ízlésesen rajzoló gyerekemet)?
A festőnéni válaszul elmondta, hogy a gyermekem 5 éves (amit eddig nem is sejtettem), hogy mindent instrukciót nagyon értelmesen és ügyesen követ (akkor ezt a Hófehérkét nem is magától követte el?!), valamint hogy ma sokat mesélt és énekelt a gyerekeknek, és hogy a Vukknak nagyon tetszett az egyik dal (szóval nem is festőnéni, hanem dalásznéni?). A fejem kezdett lassan napszerűvé válni, a felületén lüktető napfoltokkal, s erre végső érvként kibökte, hogy azt tanulták ma, hogy ami a kép elején van, az nagy, ami meg hátul, az kicsi, és Vukknak a kedvenc mesefigurája ma a Hófehérke volt, hát ezért és így történt minden..
Némileg megenyhülten tehát, de bizalmatlanul és rosszkedvűen mentem aznap haza, és végig a festőnéni alkalmasságáról vagy alkalmatlanságáról vitatkoztam a kovácsnéval.
Tehát a centrum és a periféria meg az idő.
Vukk és én sétálni indultunk Becsén, egyszerű prózai kalandvágyból. Ómi kíváncsiskodott, hogy hova megyünk, mondtuk, hogy a Holt-Tiszára. Ómi kevéssé támogató kedvében lévén legyintett erre, hogy a Döglött-Tiszára? oda már minek mentek, ott csak cigányokat és szemeteket (sic!) találtok. Mondtuk, kiválló, mink akkor ezeket most elmegyünk megnézni.
A Holt-Tiszára úgy kell menni, hogy a Republikanska utcán a sógor háza felé megyünk, nem a város felé. A helyi történések sűrűjéből egyértelműen kifelé vezet ez az irány, erre van a temető és Magyarország is, napjainkra a sógor elvált a nagynénémtől, aki meg rokon lakott valaha errefelé, már mind meghalt.
Végigballagtunk hát az utcán, és kikeveredtünk a holtág mellé, majd a keskeny földhídat is megtaláltuk, ami átvezet a túlsó partra, ami már egyértelműen periféria - kanálisszag terjeng és nincsenek utcanévtáblák, pár ház az egész, s utána már csak szállások és sás és nád van, meg ismeretlen irányokba induló földutak. Már attól izgatott vagyok, ha elgondolom mindezt, mert én a Végtelent egy alföldi földút formájában tudom egyedül értelmem számára megragadni.
A földhídon találtunk egy pecázó cigányt, és jól is tettük, hogy jól megnéztük, mert többet utána nem láttunk egy szálat se. Ugyanitt a vízben műanyag szemeteket is leltünk, de tényleg nem sokat, meglepően nem sokat.
Vukkot a nádas izgatta leginkább, meg a cigányember is, és ő nagy várakozással volt, hogy majd még találunk cigányokat. Én a nagy Tiszára meg a töltésre akartam kijutni végsősoron, mert emlékeztem, hogy oda is vezet egy földút, de nem volt egyértelmű, hogy melyik, és eddig életemben egyszer jártam arra, akkor meg nagyon nem a Végtelenre figyeltem.
Jött három kislány, akikkel beszélgettünk.
Jött egy barna ember biciklin. Ez cigány, ez cigány? rángatott Vukk. Nem! böködtem vissza. Tessék mondani, beszél magyarul? Kicsit, igen. Merre lehet kijutni a Tiszához? És vannak e erre kóbor kutyák? Pasas rámutat a legizgalmasabb, csupanádas útra - Ott kimentek, sokat-sokat a sárga kućáig (ház szerbül) a töltésen. Nem, nincsenek kutyák, nincsenek. Vukk csak lesett. Most akkor vannak kutyák vagy nincsenek?
Én röhögtem, de aztán felelősségteljesen és racionálisan, Vukk épségét szem előtt tartva úgy döntöttem, hogy tűző napon víz és sapka nélkül nem rángatom bele Vukkocskát egy többórás gyaloglásba, így a sörgyárnál visszakanyarodtunk a civilizációba. Onnantól aztán minden egyre gyorsabban és kattogósabban zajlott.
A nap tragikus híre, hogy Vukk kedvenc ovónénijének, Karola néninek el kell mennie az oviból, mert jön vissza valami némber GYESről, akit vissza kell vegyenek állományba.
Nem tudom, mikor érintett még ennyire rosszul változás. Egyik énem a padlón hever, hol keressek biztos pontot e világban akkor, ha még az ilyen ovónéniket is meneszthetik? Karola néni világszám aranyos ovónéni, bár egészen fiatal életkorú. Ja, és állást keres mostantól, ha valaki tud ilyet, szóljon.
