Nagyvukkon pont egy héttel elsőáldozás és öt nappal elsőgyónás előtt kitört a serdülőkori flegmasággal keveredő melankólia. Eléggé megrettentem, amikor harmadnapra se múlt el rajta. Lelkem mélyén elkzdtem az elengedést gyakorolni, és bentlakásos iskola gondolatával barátkozni.
Aztán csütörtökön este kiborult, hogy neki nincs elég bűne és mondjak már párat, mert eddig csak hármat sikerült összegyűjtenie a gyónásra, és a többieknek több van. Itt gyanút fogtam, hogy talán ezzel is összefüggésben lehet ez a hirtelen tinédzserfílig 9 évesen, de a pap már jóelőre fölkészített minket, szülőket egy szülői értekezleten, hogy nem ér bűnöket mondani, bármennyire is könyörögnének érte, mert ez saját feladatuk.
Tehát csak megnyugtattam, hogy elég a három bűn. Pont annyi bűnről kell gyónni, amennyitől jólesne megszabadulni.
S másnap, mikor megjött a gyónásról,megint az egy héttel korábbi Cimi volt. Az első félórában kicsit kegyesebb és bocsánatkérősebb, mint általában, de aztán ez is elmúlt rajta.
Hogy akkor mi volt ez igazából, véletlen egybeesés, vagy megfelelő életkorban történő előremutató provokáció, nem tudom. Mindenesetre megrendítő volt, és önvizsgálatra kényszerített engem is.
Az előáldozás valószínűleg ezzel együtt és többek közt emiatt is, szentségélmény volt, amit nem vártam, de elfogadtam.
