Már többször a napokban táncoltunk este nagyon jókat. Egy kazettám van, ami ilyesmire alkalmas, vagyis amit mindhárman nagyon szeretünk, ez egy előző életemből maradt örökbecsű darab, a Kolinda Szerelem.

Cimet ruhába öltözik másodpercek alatt, amikor meghallja a zenét, Istók pedig forogni kezd, és addig forog, amíg el nem szédül és le nem ül. Egy darabig kábán üldögél, majd fölkel, és megint forog.

Vukkocska balett és művészittorna és hastánc elemeket vegyít a táncába, érdekes, népitáncra hasonlító lépéseket nem tapasztaltam még nála, pedig azt is tanulja az oviban. Valahogy ez a zene nem hozza a magyar népzene érzést eléggé, vagymi. 

Félóra-háromnegyed órát is mozgunk minden tudatosság nélkül, és ez a rész a legjobb. Aztán általában az történik, hogy kiscsaj magához tér, és elkezd szervezkedni. Istók most ne táncoljon, tedd be a ketrecbe, most csak én meg te táncoljunk. Nem teszem be, mondom, mert jól érzi itt kint is magát. Jó, akkor én meg IStók táncolunk, te ne mozogj, te csak nézd. Ne mozogj, csak nézd! Ne légy despota, mondom, miért ne táncolhatnék én is tovább. Mert most te csak nézel bennünket. És mégis tedd be a ketrecbe.

Itt érzékelem, hogy sürgős fektetési felszólítás ez valójában a gyermektől, és beindítom a folyamatot, ahonnan már visszafelé nincs út - fürdővíz enged, esetleges vacsoramaradékok elfogyasztat, majd zene kikapcs, stb.