A múltkorjában megnéztem egy művésziesen vontatott vallásos dokut az m1-en. A kóros tévéelvonásban szenvedő szegény Cimet kínjában velem nézte, bár nyöszörgött közben, meg festett is, Trambit kacagtatta tévét jócskán túlharsogva, lágytojást evett, meg még zongorázott is. De mindezek mellett kérdezgetett közben. Pl. hogy miért költözött le a filmben szereplő ismerősöm ebbe a nagyon szegény faluba? És az a másik bácsi is pap? És mégis van felesége meg gyerekei? És mikor lesz már vége?
Az egy dolog, hogy jó kérdések - a gyerekek kérdései tényleg mindig jók, ez igaz. De ami fontosabb, az életünk minden dolga egy másféle mérlegre kerül, ahogy egy gyerek rákérdezésének célpontjává lesz. Érdekes módon ezt a másféle mérlegelést szerintem előre nem is lehet kigondolni meg leszabályozni, hanem ez közben ráébredésszerűen megfogalmazódik, a beszélgetések meg kérdezgetések során.
