A nagy lómániának majdnem rossz vége lett, tegnap Cice leesett a lóról. Én direkt nem voltam ott, mert biztos nem kell ott aggódnom a futtató szélén, és hát akkor is leesett volna, de legalább akkor láttam volna én is, hogyan esett le, mijét ütötte meg. Így csak különfelé elbeszélő elbeszélők verzióit hallgathatom, akikre mondjuk magamat nyugodt szívvel nem bíznám rá. Egyikre sem.
Valószínűleg megúszta az esést, de nincs rá garancia. Tudom, semmire sincs garancia, de vannak fokozottan garanciabizonytalan szituk, ez is egy olyan. Aszt hiszem, meg fogom mutatni Cicct egy szakorvosnak, és aztán okosabbak leszünk.
Az eset kicsit összezavarta a saját felelősségemről tartott nézeteimet. Miért van az, hogy néha akkor is helyén van egy érzés, ha racionálisan el kell hessegessük? Mondjuk ebben az esetben az, akire magamat sem bíznám rá, még megérvelheti, hogy attól még a Vukkra tud jól vigyázni és én gonosz aggódós meg nembízós vagyok. De összeségében mégsem tud, vagyis jelenleg nem az a legbelsőbb érzésem, hogy az illető jól méri föl a másik (akár egy gyerek) biztonságosságát.
Persze, mindenki változik. Erre az óhatatlan változásra bazírozok mindent. Csak ennek is követni kell az ütemét, és most kicsit fáraszt, hogy még más, elvileg kompetens személyek helyett is felelősséget kell vállaljak, ha jót akarok a Vukkoknak, s ezáltal magamnak.
