és most rájöttem, 2015 aug 26-án, hogy ez is csak önelhagyás. Az íráshoz szükséges fegyelmezettséget letettem, amikor munkahelyemről hazajöttem ismét babázni, de mostanra már elszaladt velem a ló túlsó oldala is.
ÉS annak sincs értelme, hogy vázlatban meg privát tartogassam ezeket, amiket írok. Elfojtottságként élem meg, nem naplóként, bármennyire is vehetném annak. Szóval nyugodtan kellene irogatnom nem túl nagy jelentőséget tulajdonítva önmagamnak. Hiszen valójában tényleg nem vagyok annyira fontos.
Zsebike közben nemcsak kilókkal és centikkel, hanem szókinccsel és pofákkal gazdagodott, valamint két becsei unokatestvérrel. Az egyiket Ómi először Szörénynek, aztán Szabolcsnak, most Vazulnak hívja rendes neve helyett, a másik kislány, aki Pitta várakozásai alapján félig Ácó-nyelven fog beszélni. Ezt Pitta megnyugtatólag mondta, mert Cimet, aki igen előregondoló, elaggódta magát azon, hogy majd a Lizi jobban fog barátkozni a becsei unokatestvérrel mint vele, mert kisebb köztük a korkülönbség, de Pitta érvelése meggyőzően hangzott.
Az itthonról elköltözős Sündörrel összeköltözés terv totális kudarcot vallott, de erről nem akarok beszélni. Lassan már blogon kívül sem, de ott persze néha muszáj. A napokban nagy beszélgetésekben vagyunk Sündörrel, de egyelőre a legbiztatóbb, amire jutottunk, hogy talán lehetséges olyan, hogy mindneki legnagyobb jóindulata mellett sem egyeznek az együttélésre alkalmasító paraméterek. De mindketten rettegünk a szakítástól, ő alkatilag nehezen szakít, én meg ebben a konkrét szituációban kapcsolatfüggő vagyok valószínűleg.
Cimike gimibe, Pitta elemibe kezd menni az ősszel, várom, és próbálok résen lenni, mert mindig újra és újra rá kell döbbennem, hogy a gyerekekkel kapcsolatban az az alapállás, hogy sosem lehet elég éberen figyelni rájuk.
