Az imént, hajnali fél 4 körül csörögni kezdett a jószág, s Brezsnyev szólt bele ékes oroszsággal. Meggyőzően mondta, annyi szent. Kellemes bariton hangja is volt hozzá. Félálomban azért többször keserűen beleszóltam, hogy nem értem, magyarul tessék mondani, majd egy idő után letettem, és visszahívtam az illetőt. Csodák csodájára Karak vette föl.

Hát te kit eresztettél rám, kérdeztem tőle. Brezsnyev elvtárs beszél, így ő. Végigpörgettem gyorsan magamban, hogy a nyaklánccá válás mely stádiumában milyen kifejezésekkel lehet valakit a sunyiba elküldeni, de végeredményként csak röhögtem.

Kiderült, Karakék klubdélutánt szerveztek, és miután az események a tetőfokra hágtak, majd onnan lefelé kanyarodtak, a klubtagok lemezen föltették a Komszomol nemtomhanyadik ülésének felvételét. A szívem mélyén egyetértek Karakkal abban, hogy Brezsnyev elvtársat nekem is hallanom kellett. Egyszer az életben biztosan, ha most, hát most. Azt se mi választjuk meg, mikor halunk meg, nem igaz?

Trambulin már a csörögére fölébredt, a telefonon átszűrődő bulihangulatra pedig fölélénkült. Ezt követően tehát azóta azzal foglalkozik, hogy a takaróját vagy lerugdossa vagy fejére húza (egyik változat sincs rendjén), illetve hangokat ad ki, mondjuk olyat hogy pöm.

Most tehát bevallottan is pótcselekvésből ülök itt, várom, hogy piciszentem elaludjon - tapasztalatból már tudom, hogy amíg feszült figyelemmel várok erre, ébrenléti energiahullámokat közvetítek felé, s akkor virradatig nem fogunk aludni. Ha viszont itt kattogtatom a varrógépet (hehe), akkor .. iggen, még pár perc, és aludni fog.Unk.

CSak még azt nem értem, mi az a pöm. Teljesen jó szó egyébként.