Pittával gyászidős szabadságom utolsó szép nyári napjait töltjük itthon. Pitta nagyon kellemes társaság, nehéz szívvel készülök vissza a papírgyárba.
Ma csokis pufit reggelizett szalámis kenyérrel. Azt énekeltem neki, hogy:
Volt egy icipici Pitta, piciszöszi Pitta, ki mind csak pufit evett/s ha az icipici Pitta, piciszöszi Pitta étele késlekedett/ akkor az icipici Pitta piciszöszi Pitta sírt hogy "kérek még pufiiit!!"
Ezt követően megkezdődött a délelőtt. Szép csíkos gatyát adtam Pittára, és lelkére kötöttem, hogy szóljon, ha bilire kell üljön. Ő ugyanazt csinálta erre, amit az utóbbi hetekben szokott, vagyis félóra múlva egy tócsa közepén állva közölte velem, hogy bilire szeretne ülni. Levetkőztettem, és egy új, kockás gatyát akartam ráadni. Mikor meztelenül ugrálva elszaladt előlem, nem futottam utána, hanem kivártam.
Jött is vissza, hogy vegyem le neki a borzalmasan hápogó műkacsáját a szekrény tetjéről, ahova tegnap hajítottam föl sunyiban. Rögtön válaszoltam neki: "ha nincs gatya, nincsen kacsa!" Pontosabban nem így mondtam, hanem inkább úgy, hogy: "ha nincs gatya, nincsen katya!" Ő ettől megszelídült, fölöltözött, s azt kiabálta: "ha nncs gacsa, nincsen kacsa!"
Tanulva az előző bilizésből, most odaállítottam a bili mellé, és megkértem, hogy NAGYONGYORSAN vegye le magáról a gacsát, és üljön rá a bilire!! Pitta NAGYONGYORSAN le is vetkőzött, rá is pattant a bilire, és várakozóan nézett. Ekkor megkértem, hogy keljen föl, és vegye vissza. Ezt is sikerült. Még kétszer megismételtük, aztán ebben megnyugodva, a bilin kicsit megpihenve megnézte a Minimaxon a nemtommit. Tényleg gőzöm nincs mit, nem voltak benne véres jelenetek úgy emlékszem.
Öt perc tévézés után megkéreztem tőle, mit néz. A képernyőn pár nagyfejű rajzfilmgyereket láttam, akiknek egy nagyfejű pedagógusarcú nő zöldborsót ábrázoló képeket mutogatott. Pitta azt modta, hogy épp tigrisek és oroszlánok harcolnak egymással, és harapnak és karmolnak. Ökológiai szempontokra hivatkoztam (erre fölösleges menjen az áram) és kikapcsoltam a tévét.
Utána teremfociztunk, játékautóval egymás végtagjait amputálgattuk, medve-tigris párharcoltunk, vörös és fekete macskáink meccsét figyeltük az ablakon keresztül, zöldborsó-levest főztünk és gombapaprikást, majd ebédidő lett váratlanul.
Pitta a zöldborsóból két kanállal evett, aztán elővette a reggeliből megmaradt pufit. A gombapaprikásra azt mondta, hogy büdös. Én egobol ragaszkodtam hozzá, hogy legalább egy falatot egyen meg, aztán ha nem ízlik, akkor nem kell ennie. Amikor Pitta látta, hogy nem lehet velem józanul beszélni, becsukta a szemét és bekapta a falatot, aztán kinyitotta és mély csodálkozással, közölte, hogy ízlik neki a gomba. Ezután egy egész tányérral megevett belőle.
Közben váratlanul kisnyúl-támadás ért bennünket, de Pitta elpupuzta őt is, meg a Nagy Bibát is meg Szellem Zsoltit is, sőt egy harmadikat is, akinek a nevét nem értettem. Ezek a háziszörnyeink tudniillik, akiktől a vukkok közösen rettegnek, pontosabban Cimet megidézi őket, Pitta meg élvezettel retteg tőlük.
A társalgás ilyesforma kanyarodását követően meg se próbáltam, hogy a kályhás szobában pihentessem ebéd után Pittát, mert háziszörny-szempontból az a veszélyesebb hely, ő tehát a dömperes könyvével fölpakolva boldogan elnyúlt a Cicc ágyában, és most is ott alszik. Én meg fölhajtom a kávét rögtön.
Szép napot nektek is.
