Kevés szebb reggelem volt a mainál. Pedig voltak már szép reggeleim.
Trambi fél 8-kor kedves dörmögéssel fölébresztett, megreggeliztünk, majd egy labdával útnak eredtünk a világba. A könyvtárba gondoltam menni, de Trambi Zámbóék sarkánál mást gondolt, és az Angyal utcába lerúgta a labdát. Utána eredtünk, de a labda gyorsabb és rafináltabb volt, és az utca végén jobbra kanyarodva eltűnt a szemünk elől. A régi dézsmaházból (avagy a Kakavárból) kipattant egy ember, és a labdánk után rohant - mire lihegve leértünk az utca aljába, már széles vigyorral hozta is vissza, és mentegetőzve mondta, hogy csak azért kapta el, nehogy egy autó elüsse .. de hiába mentegetőzött, mi már egyrészt fölismertük, hogy ő a mindig morcos szennyvíz-felügyelő, aki a kanalizációt kavargatja minden áldott nap az utcában, másrészt láttuk, hogy milyen gátlástalanul és fölszabadultan szaladt a guruló labda után, úgyhogy nekünk már hiába mosakszik, mostantól ő is a barátunk.
Aztán végigrúgtuk a labdát a még harmatos és magas füvön a Czóbel-parkban, végig ki a régi hajóállomásig, ahol leültünk a Duna mellé, és először a labdát mostuk meg, aztán pedig a lábunkat tettük bele a vízbe, és jó sokáig nem is fért közel semmilyen tudatosság meg terv meg reflexió meg gondolat hozzánk, totálisan szabadok voltunk.
Hazafelé már eszembe jutott a kérdés, hogy miért nincs tele ilyen szépséges augusztusi reggeleken a Duna-part lábukat áztató, netán fürdőző emberekkel? Mi egyéb értelme lehet a létezésnek mint napsütötte Duna-parton ücsörögni reggel? De a valódi kérdés persze nem ez, mert mások jóléte azért igazából nem érdekel. A kérdés az, hogy én valóban valódi munkába akarok-e állni szeptembertől, amikor pedig kacsákat is lehet nézni a Dunában? A Pittával való focizásról nem is beszélve.
