A címért elnézést, idegenszómániás vagyok, még pontosabban és magyarabbul mondva idegenülhangzószó-rajongó. Perverz mellékhajtása ennek, hogy akár új, tetszőlegesen ragozott, ám megfelelően csengő szavakat is alkotok. Hja, ilyen az ember, a következő lépés Dolly, a bárány.
Amiként a görög mitológia istenei, úgy Vukkok és én is egy idilli Aranykorban élünk, amelynek minden tudatosan megélt pillanata egy örökkévalósággal ér föl, és ezek a pillanatok ráadásul olümposzi társaságban és humorral telnek. Félelmetes ráébredni, hogy az ember térde magasságában, meg najó, kicsivel fölötte már titánok és nimfák rohangálnak, akik amint a nép- és Grimm-meséket, úgy a mitikus történeteket is saját világukból valóként értik, s eposzként költik tovább mindet.
Elárulom, hogy Szabó Magdával kezdődött az egész. Nem, most nem a pöttyöskönyvek hamis illúziókat tápláló álomvilága miatt félresiklott életemre gondolok, bár arról is lehetne értekezni gyerekblogon kívül, hanem A pillanat-ra, Szabó Magda egyik különc művére, amit csak akkor tudott vállalni és megírni, amikor már mindenkije meghalt, akire tekintettel kellett volna lennie. Ennek a hatalmas könyvnek az elején írja bevezetésképp és magyarázkodásból kvázi, hogy apja a trójai háborút mesélte neki zsenge gyerekkorától kezdve, és ebből eredő torzulásából született meg A pillanat is, amely egy abszurd Aeneis-parafrázis valójában.
Nem mondom, hogy ettől kaptam vérszemet, de igen, és már aznap este Cicc tudtára hoztam a hivatalos propaganda szerinti verziót, miszerint Párisz volt az oka mindennek. A másnapi folytatástól viszont eltekintettem, mert előreolvastam, és mint Gion Izsakhárjában az öregek a Bibliát olvasva sírva fakadnak, én is elkeseredtem, "hogy már akkor is mennyi kegyetlenség és öldöklés volt a világon." (Kurcz kartársnak köszönöm hogy emlékezetembe idézte az előbbit).
