Karak nevét sokszor hallottam, olvastam, de nem tudtam, ki ő. Levelek feladójának illetve címzettjének helyén szerepelt néha a neve, telefonomban megtaláltam a számát, melyről rövidebb és hosszabb, kedves vagy barátságtalan sms-ek érkeztek, és egy időben sűrűn látogattam egy szép polgári lakást a Bartók úton, amelynek kapucsengőjén az ő nevét láttam egy zöld-sárga csíkos szigetelőszalagon. Ismerőseim is kérdezősködtek felőle, de nem tudtam nekik mit mondani, mert sajnos fogalmam se volt, ki lehet ez az illető. Azt a keveset szívesen megosztottam velük, amit én tudtam róla, de ez igazán nem volt sok. Általában sokkal többet tudtak, mint én, és csalódottan legyintettek, amikor kérdésükre nem tudtam kielégítő választ adni. Lassan azért egész sok mindent megtudtam róla - hogy mit szeret enni, hogy milyen az öltözködési stílusa, hogy kik a barátai és a szerelmei, és azt is tudtam, miért imádkozik magányos perceiben és milyen, amikor megőrül.
Gyerekeink megszületése óta egyre erősebben foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kellene ismerkednem vele, hiszen nincsenek véletlenek, ez azonban sohasem sikerült. Amikor én indultam keresésére, külföldön volt háztűznézőben, amikor virággal kezében ő keresett, én már csak látogatásának hírét hallottam utóbb, mert épp akkor és ott, ahol találkozhattunk volna, nem voltam jelen. Amikor levelet kaptam tőle, még nem tudtam olvasni, amikor végre írni tudtam neki magamról, szerencsétlen módon hályog ment a szemére, és nem látta, mit írtam. Hívott sokszor telefonon, de én nem hallottam a csörgést - amikor meg én hívtam, nem vette föl. Valószínűleg otthon felejtette. Sokáig fogva tartott a kíváncsiság, és álmomban néha már láttam is őt - pontosabban majdnem láttam, mert igazából csak a cipője sarkát pillantottam meg egy utcasarkon messziről .. mire odaértem, már az Old Spice ilata sem volt érezhető.
