A Kiti az Eme macskája / a kerítésen sétál azon gondolkodva / hogy hány egeret fog meg ma - így szólt egyik korai zsengém első versszaka egy rég elporladt ezerszínű macskáról. Ez most este ugrott elő a memóriám biztonságosan mély rétegeiből, ahol a rossz élményeket és a szar verseket rejtegetem. De miért érdekes ez?
Ma meglepődve konstatáltam ugyanis, hogy egy idétlen szöveg zümmög a fülemben egész nap, mégpedig az, hogy Kitus a Cice macskája / az ágy alatt bujkál azon gondolkodva / hogy hány embert szívat meg ma. Ismerősnek tűnt a dolog, de egész nap nem tudtam hova tenni, mígnem a fentebbi előzmények elősettenkedtek a szuterénből.
Melankolikusan belenyugodtam hát, hogy már apad a forrás, hallgatnak a Múzsák, mindent megírtam már, amire hivatott voltam, és milyen korán és milyen olcsón kiégtem.
De amiként a lélek az ezerbőrű tűz gyermekeként egyedi és végtelen, úgy az ezerszínű macskák témaköre is kimeríthetetlen. Gyerekek és macskák (ill. kutyák) közös élményei egy hosszú életre megalapozzák a szeretés képességét. Dédanyám két dolgot tanított meg nekem Belgrádban hatéves koromban: a Miatyánkot és azt, hogy milyen jó kutya volt és miket tudott a Morzsi kutya. Most jövök rá, tudta miről beszél.
Kitusra akarok kilyukadni. Kitusról tudni kell, hogy kövérkés testalkatú, butaképű macskahölgy, akinek puha és selymes bundája van, színe fehér, fekete és narancssárga. Neve az angolszász „kitty"-ből eredeztethető, használatosak még rá a Kitó és Kitóka becenevek.
Kitus feketerigót nem fog, mert lusta hozzá. Turistákkal nem flörtöl, mert lusta hozzá. Fára nem mászik, mert lusta hozzá. Kaját nem lop az asztalról, mert lusta hozzá (Garfield-es párhuzamokat tehát kilőhetjük). Háztól el nem csavarog, mert lusta hozzá.
Egy húzása azonban számomra teljesen egyedi és örökérvényű. Kitus ugyanis, ha nyílik egy ajtó, akkor egyenesen berohan a Cice szobájába, s ott elbújik az ágy alá. Onnan se zörgéssel, se agresszív sicceléssel, se ágyrugdosással, se söprűvel kikergetni nem lehet. Úgy lapul odabent, mint egy kövédermedt böhömnagy porcica.
Akármennyire hangosan és gorombán is próbáltuk előzetesen kizavarni onnan, sikertelenül ugye, mégis abban a pillanatban kijön magától, ha kedvesen és szeretetteljesen egyszerűen csak annyit mondunk, hogy „cicc". Vagy nem mondunk semmit, csak rámosolygunk az ágy alatt. Kijön, csöndesen duruzsol, Cice fölnyalábolja, egyenként mind a négy lábánál fogva, kiviszi a szobából, és kidobja az udvarra.
Ez a valódi és előítéletmentes szeretet lényege is, ugyanakkor egy ösztönösen intelligens hozzáállás rejtőzik mögötte. Nem azért bízik bennem meg a gorombaságok és erőszakoskodások után, mert beüvöltöm neki az ágy alá, hogy „ha kijössz, kedves leszek és kapsz kaját meg simogatást; de ha bent maradsz, fűrésszel megyek neked, úgy készülj!", nem. Egyszerűen csak érzi, hogy odakint elült a feszültség, már nem fontos nekem, hogy kijöjjön, de azért jó lenne, szeretném, ennek a jele a mosoly, és az hogy „cicc".
Kitus tehát lapul és kivár, s mikor alkalmas, akkor kijön és kap simogatást. Kitus, a kövérkés macskahölgy egy igazi okos nő.
