Vukkocska s én önkéntes munkára jelentkeztünk. Pontosabban jelentkeztem, mert neki kirándulást ígértem a munkahelyemmel. Azt is mondtam azért előtte, hogy lehet dolgozni is majd a kiránduláson.
Mindketten alig keltünk föl reggel, de azzal nyugtattam magamat, amikor még egy dugóban ültünk kezdésidőpontban, hogy előítéleteim alapján az áhítozó lelkésznő abba a típusba tartozik, aki nem tudja mennyi az elég ebben a műfajban. Előítéletem beigazolódott, így félóra késéssel is jócskán részesült Vukk a parttalanul áradó református kegyességből, de elég álmos volt ahhoz, hogy ne sérüljön tőle mélyen.
Ezt követően megkaptuk obligát reklámpólóinkat (melyekbe vetett reményem erősen hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalán erőt vettem magunkon reggel), és kirohantunk gazolni, illetve Vukk pipacsot szedni és kekszet enni. A gazolás, majd ásás, kapálás és gereblyézés közben többször elgyengültem, és olyasmiket kérdeztem magamtól, hogy miért teszem ezt magunkkal hogy Őrmezőn egy speciálisgyerek-intézet kertjében nyűvöm véresre a kezemet, miért rángatom szegény Vukkot is ebbe bele, illetve miért nem tettem én is divatos napszemüveget magamra. Többször kishíján csomagolni kezdtem hogy húzzunk boldogabb és reprezentatívabb tájaira az Én Budapestemnek, ha már kirándulást ígértem, de valami beteges perfekcionizmus visszatartott és fogamat szívva, de ott maradtam a mások ünnepnapján.
Vukk egy idő után megtalálta az egyik fiúgyermek eltört íját, és ostorként csattogott vele. A madzagot újrahasznosítva új íjat csináltam neki egy bokor rejtekében, a bokorból frissen leszüretelt zsenge ágból, s ezzel részesültem kvázi a nap első kegyelmi ajándékából, ha klerikálisan akarok fogalmazni. (Ha nem, akkor csak elkövettem a mai első értelmes dolgot.) Vukk ugyanis egy csapásra kivette a lemezjátszóból az "Unatkozom" c, slágert, és átvedlett vadászó és kalandozó természeti lénnyé, s ez estig így is maradt.
Az intézetből átautóztak minket a Rózsadombra, egy szépen nyírt füvű kilátóhoz, ahonnan be lehetett látni egész Budapestet. Vukknak úgy tűnt hogy a Gellért-hegy olyan alakú, mint egy bálna, és kiszúrta balra a szeretett hidat is. A megyerit.
A kilátó körül szemetet kellett szedni. Először kincskereső játékra emlékeztetett a dolog, mert alig találtunk szemetet, aztán ahogy belémelegedtünk, hirtelen váltott ökológiai horrorfilmbe az egész, mert a susnyásban ijesztően értelmetlenül odahányva több tucat ceruzaelemet, öngyújtókat dögivel, elektromos hulladékot és zsákszám műanyag palackot találtunk. Ezenkívül Vukk talált egy piros fenékcsúszót, jó állapotban, valamint én egy zseniális és hibátlan rózsás herendi teáscsészét, amit természetesen hazahoztam, és második kegyelmi ajándéknak számolok el.
Ha számolgatni illik egyáltalán ilyenkor. De a szemétszedés közben lassan elmúlt belőlem minden számolgatós inger, és egyszerűen csak boldog voltam, hogy Vukk és én képesek vagyunk rá, hogy susnyásban szemetet szedjünk, közben persze a szerzeményekről kiabálunk egymásnak, hogy fúúúúúúj nézd milyen nagyon mérgező dolgot találtam! meg ááááh, nem hiszem el, még egy rakat ceruzaelem! meg hasonlóak, meg hogy a kezembe teszi a meleg kis mancsát, és megyünk amerre látunk, mert szinte minden érdekel minket és mindenhol boldogok tudunk lenni.
Hazafelé hévezés közben aztán Csillaghegynél fölszállt Döbrentei Kornél, akit megmutattam a Vukknak, hogy ezt ismerjük, majd kedvesen köszöntünk az ipsének, aki szintén nagyon kedvesen visszaköszönt és Pomáznál leszállt.
