Érdekes volt, egyszerűen nem voltam képes blogot írni. Persze, el voltam gondolkodva, és persze, kicsit kétségbe is voltam esve bizonyos dolgok felett. Egyrészt egyre kevésbé tudom lehazudni magam előtt az anyagi feltételeimet, és az ezekből következő sötétszínű jövőképeket. Másrészt az emberi viszonyok közül az, amelyik a legfontosabb lenne a számomra, nah, az intercity-gyorsasággal húz el a susnyás irányába, és már nincs vészfékem se, hogy legalább leállítsam, ha már visszafordítani nem is tudom.
De hát miközben az agyamon az apokalipszis kellemes katonái lovagolnak keresztül, majd föl s alá, vukkocskák élete nem áll meg.
Először is Trambulint megkereszteltük május 17-én! Azóta Istóknak hívják, úgybizony. A keresztanyja találta rámondani, és olyan szépen szólt a szájából, hogy kedvet kaptunk hozzá. A keresztapja meg hozott neki szép erdélyi népi ingecskét meg pirossörényű puhafa hintalovacskát Kolozsvárról, meg nagy örömömre magát is persze. Kicsit féltem előtte, hogy a vendégek meg rokonok hogy fogják magukat érezni itt, meg jó lesz-e, hogy hívom őket, akiket hívtam, és kegyelemnek éltem meg, hogy szép meg jó lett végül az egész nap.
Másodszor meg voltunk unokatestvér elsőáldozásán, amire nagyon tömören az előző konklúziót tudom mondani. Ha minden ilyen olajozottan meg jószándékúan menne, uhh, bizonyisten, tán még blogot se írnék.
Érdekes tényleg, hogy valamikre kiterjed a kegyelmi szándék odaföntről, valamire meg egyáltalán nem. Pedig nem triviális ügyek ezek sem, amikre kiterjed. Ezekben is, azokban is egyszerű gyarló emberek a bábúk. Akkor miért hogy ami itt és ekkor jól sikerül meg szeretetben meg föloldódásban végződik, az szinte ugyanezen feltételek mellett, de egy másvalakivel ámokfutásban ér véget meg tragédiában? Miért jutok egyikkel üdvösségre, a másikkal meg a pokolba?
