Az élet halad tovább minden téren, s ennek szép metaforája kisvukk motorikus (?) fejlődése. Először nem is akar hason lenni, mert utálja, hogy tartania kell a fejét. Aztán csak kerül időnként hasra, és kényszeredetten föl-fölcsapja a fejét. A hasonfekvés megszerettetése érdekében párnán hasaltatom, hogy nagyobb sikerélmény járjon együtt a lehetetlen testhelyzettel. Ez be is jön, Trambuli megszereti elviselni a pózt, és egyre többször tolerálja a párna nélküli változatot is. Egyszer nem figyel oda, és el is alszik így (!). Aztán hosszú-hosszú idő telik el, több hét, közben fordítom hasról hátra és hátról hasra, néha szórakoztatónak is találja, de különösebben nem veszi magára a dolgot, meg se próbálja önállóan.

Aztán szombaton, vagyis három napja átszakad a gát, Kettesben maradtunk itthon, többiek Bajadért néztek az Operettszínházban, mi csak döglöttünk a nagyágyon és időnként mosolyogtunk egymásra, tényleg minden különösebb ambíciók nélkül fetrengtünk a kályha mellett, s egyszer csak hasonfekvő állapotból a feje oldalra dőlt és háton találta magát. De a tekercseltplasztik rágóka a kezeügyében maradt, s ahogy kinyújtózott érte, véletlenül jobban megnyomta a bal lábát - és megint hason volt!

Diadalittas mosollyal nézett rám, én meg ugyanúgy vissza, úgyhogy rögtön folytatta is a manőverezést, amíg szinte tökéletesre nem gyakorolta ki. Vagyis most már ő dönthet arról, hogy hason vagy háton akar tartózkodni. Döntési lehetőségei számának növekedésével egyéni szabadsága apró lépésekben nő, ez lenne az iránya az idő múlásának?