Ma szembesültem vele, hogy sokkal nehezebb lesz azt elfogadhatóan gyereknek elmondjam, hogy valaki elhagy valakit, mint azt, hogy az illető meghalt. A meghalással ugyanis (egyelőre) pertuban vagyunk. A meghalás borzalmasan szomorú dolog, és sírni lehet rajta, vagy legalábbis szomorú és drámai arcot vágni, de úgy tűnik, érthető és elfogadható történés. A meghalásnak szabályszerűségei vannak, általában olyanokkal történik, akik öregek, vagy betegek, vagy baleset éri őket. Mind a három eset ésszel fölfogható, és nem vehető igazából személyesen. Olyasmi a meghalás, mint a gravitáció. Nem szívhatjuk mellre.

A fekete macskánk nagyon beteg volt, ezért halt meg. Az Ördöngi macskánk hosszú-hosszú vándorútra ment, ahonnan vélhetően nem jön vissza - ő furamód Cicének néha felbukkan láthatóan, de rajta kívül senki másnak, és neki is csak pillanatokra. Hosszabb időre már valószínűleg nem fog visszajönni hozzánk. Ótati még régen halt meg, de rajta van a fotókon, és jól ismerjük. Dédire még emlékszik is egy kicsit babakorából. Ómi is már nagyon öreg, ezt tegnap tragikus arccal megállapította, így nemsokára meg fog halni! Az érvelést el kellett fogadnom, de ez így túl konkrét volt érzékeny lelkemnek, ezért kifejeztem azt a reményemet, hogy mi azért reméljük, hogy még sokáig velünk lesz. És ebben maradtunk.

Az elhagyás viszont érezhetően más ügy. A szakítás meg ilyenek. Nem is tudom, hogy ezt a gyerekek miként veszik, elképzelni sem tudom. Hogyan lehet azt megérteni meg elfogadni, hogy valaki velünk volt, és kedvesek voltunk vele meg ő is velünk, aztán egyszerre csak nem jön többet, bár nem halt meg. Mert már nem szeretjük? Ő nem szeret már minket? És ennek mi a szabályszerűsége, hogy már nem szeretjük egymást? Egy fokkal nehezebb történet, mint a halál.

Eddig az a szerencsénk, hogy nem voltak ilyen jellegű nagy változások. De lesznek, és már látom, csak azt fogom tenni, amit a törzsi kultúrák az eltávozottakkal. Nem fogok beszélni róla. A halott az tabu. És igazából talán ez a legésszerűbb megoldás, hiszen akit szeretünk, az valahol mindig velünk marad, míg akivel a szeretet hal meg, az hal meg a számunkra igazán.

De ez egyelőre struccpolitikai megoldás. Ez a probléma feloldhatatlan.